Könyvajánló

"Egy  nem kortárs könyv nem lehet jó, pláne akkor, ha az az iskolai ajánlottak listáján van, hiszen azok mindig rosszak" - gondolják sokan a mai napig, pedig nem így van. Egy régebbi (egyébként XX. századi, sőt, mi több, 1969-es /a szerk./) szépirodalmi alkotás is lehet érdekes és jó. Ezt mutatja be nekünk Pruzsinszki Bence mostani könyvajánlója is. (P. V.)

Kurt Vonnegut: Így megy ez 

(Az ötös számú vágóhíd)

"Képzeljék.Billy Pilgrim elszabadult az időben.1955-ben bement egy ajtón és 1941-ben egy másikon jött elő. Visszament az ajtón, de akkor meg 1963-ban találta magát."

    Ajánlott könyv erre az évre. Ez már alapjában véve sem hangzik biztatóan, úgy meg pláne, hogy a listán csak pár sor választotta el a kötelező olvasmányoktól (!). Ám így, hogy a nyáron két klasszikus művet is elolvastam, amelyek nagy meglepetésemre tetszettek, úgy gondoltam, ennek is nekiveselkedem. Több tekintetben is pozitívan csalódtam a műben. Rá kellett döbbennem, hogy mert valami régi (tudom, hogy 20. századi, de a „kortárs szemét”-hez képest, amit olvasok, ez régebbi), vagy mert nem az ifjúsági polcon van egy könyvesboltban, attól még lehet szórakoztató, és nem áldozza fel az olvashatóságát az értelem oltárán.

Kurt Vonnegut (1922-2007) amerikai író és esszéista nem nevezhető termékenynek művek terén [vitatkozom: nagyon sok könyvet írt. – a szerk.], ám a 20. század legmeghatározóbb alkotói között tartják számon. Az ötös számú vágóhíd című könyvét az 1945-ös drezdai bombázások borzalmai ihlették, amelyeket hadifogolyként ő testközelből is megtapasztalhatott. Ha csak ennyi lenne a mű, hogy Vonnegut egyes szám első személyben leírja élményeit a bombázással kapcsolatban, akkor valószínűleg most a könyv egy eldugott polcon feküdne, én meg az ágyamon feküdnék, és azon agyalnék, hogy miért is olvastam bele egy ilyen regénybe? Vonnegut egy kitalált szereplő, Billy Pilgrim életét írja le (Pilgrim beszélő név: zarándokot jelent), aki látszerészként éli nem mindennapi mindennapjait az egyesült államokbéli Illiumban. Hogy miért nem mindennapi? Hát azért nem, mert Billy olyan kivételes képességgel rendelkezik, hogy képes elszabadulni az időben. Egyik pillanatban a lánya esküvőjén van, másikban egy idegen bolygón, a harmadikban a hadifogolytáborban fekszik begyógyszerezve, a következőben pedig éppen meghal egy kicsit. Így megy ez. Főszereplőnk mindig más és más pillanatot él meg az életéből, de ezeket nem kronológiai sorrendben írja le a regény (Billy a mű háromnegyedénél megéli halálát). Erre a képességére akkor tett szert, mikor elrabolta egy távoli bolygón, a Tralfamadoron élő civilizáció, hogy aztán az állatkertjükben mutogassák, mint az emberi faj egyik nemes példányát. Ez a folyamatos ugrálás az időben elég nehézzé teszi a regény olvasását (az elején azt sem tudtam kiről van szó, hol jártunk az időben, melyik helyszínen, hol vagyok stb.), de hozzá lehet szokni.

    Mint már fentebb említettem, a mű központi témája a drezdai bombázás. Ez egy fontos mozzanata a II. világháborúnak, rendkívül sok emberáldozattal járt, mégis hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla. A műben nem szentel erre sok oldalt az író (magára a bombázásra csak a könyv vége felé kerül sor, mikortól Drezda városát, - az azt beborító temérdek por miatt - Holdnak nevezi; és ha az ember kilép erre a kopár területre, akkor „holdexpedícióra” megy). Egy ideig fennakadtam azon, hogy azért kicsit többet is taglalhatná magát a bombázást, de aztán rájöttem, hogy a műben többet is emlegette azt, csak éppen teljesen más helyszínen, más idősíkban, ezért nem tűnt fel annyira. De hát ez a lényeg, Drezdának akkor el kellett pusztulnia; nem több ez, mint még egy pillanat a végtelen sok közül. Így megy ez. A tralfamadoriak képesek négy dimenzióban gondolkodni, látni és érzékelni, mindig azt a pillanatot látják éppen a világegyetem történelméből, amelyiket szeretnék. Nekik a halál is csak egy átmeneti dolog, az ember néha meghal egy kicsit. Így megy ez.

    Vannak a történetben olyan kérdések, amelyek megválaszolatlanok maradnak a könyv végére. Például egy szuperfejlett nép hogy tudta ezt a számunkra felfoghatatlan világnézetet megtanítani egy emberi lénynek (és ezen lények közül sem a legeszesebbnek)? Vagy talán Billy mindig is képes volt erre? Hiszen a tralfamadoriak szerint, ha valaha képes rá, akkor mindig is az volt és az is lesz (némi utalást véltem itt felfedezni Orwellre, hiszen a Párt mindig is volt és mindig is lesz, megkérdőjelezhetetlenül).

    Azoknak ajánlanám eme remekmű elolvasását, akik nem riadnak vissza a kicsit nehezebben érthető művektől. És félreértés ne essék, nem azért lesz nehéz, mint általában a kötelező olvasmányok [hogy tudniillik régies nyelvezetű, és a fiatalok számára irreleváns problémafelvetéseket tartalmaz – megint a szerk.]; nem MINDEN klasszikus mű szörnyű, csak meg kell találnod a neked tetszőt. Én megtaláltam. Vonnegut különleges stílusa, szellemessége és meglehetősen morbid, fekete humora teszi ezt a könyvet az egyik kedvencemmé.

Pruzsinszki Bence