Kényelmetlen dolog

„Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.” (Mt 25, 35-40)

Kényelmetlen dolog, hogy a sok szóra sem érdemes ember közül pont a „bolond Imike” az, aki önnön hibáján kívül szót érdemel a mai napon. A falu bolondja egy perccel sem tűnik öregebbnek, talán csak járása lassult egy kicsit az évtizedek során. A trágár szavakon kívül nem sokat tanult a falu „előkelőitől”. Neki teljesen mindegy, hogy ki hajt el mellette autóval, vagy ki jön szembe vele az utcán andalogva, mindenkire van valami goromba, illetlen vagy mocskos megjegyzése. Beteg. S a legtöbb ember valóban legyint arra, amikor Imike utána dobja a botját és mellé ízléstelen kommentárt fűz. Van, aki veszekedni kezd vele és ez talán a legrosszabb magatartásforma az ő esetében. Van, aki pénzt ad neki - Imike különben becsületes. Soha nem láttam még alkoholt venni, vagy dohányozni. A zöldségesnél azonban gyakrabban megfordul azt hiszen itt vannak barátai is, bár lehet hogy csak nevetség tárgya  és az eladók a szórakoztatás miatt fogadják be olykor-olykor. Az egész falut ismeri, egész nap megy, mindenről pontosan tud. Amolyan, jól értesült „figura” habár a versenyt a mai napig nem veheti fel a falu kotnyeles asszonyaival.

           Eljár a templomba is. Mind a kettőbe. Neki teljesen mindegy; elviszi a Reformátusok Lapját, de a húsvéti körmenetben is szívesen viszi a gyertyát az első sorban. Mindig elnézem azt, hogy szinte tátott szájjal figyeli az eseményeket. Feláll, amikor fel kell, kinyitja az énekeskönyvet. Az oszlop mellett szeret ülni, lassan egybeolvad már az oszloppal, mintha neki állították volna oda, hogy ne érezze magát annyira egyedül. Azt hiszi, itt elbújhat.  A valóság, talán inkább az, hogy ő nem szeretne elbújni, ő az első sorokban szeretne ülni, hogy mindent lásson és halljon, de ott már mások ülnek… a normálisak…  A múltkor még a gondnok bácsi is mellé ült. Nagyon, de nagyon boldog volt. Pedig csak azért ül mellé, mert máshol nem volt hely.

Imike a templomban más. Érzi és tudja, hogy itt nem beszélhet csúnyán, soha nem zavart senkit, soha nem hangoskodott. Csak figyel! Ő nem bontogat édes cukrot a prédikáció közben, ő nem sugdolózik a hirdetések alatt, ő nem kacérkodik a szembe lévő női padsor fiataljaival. Figyel a zenére is. Az orgona hangjára kihúzza magát, mintha meg akarna fürödni a hangokban. Távolról is látszik, minta még el is érzékenyülne a dicsőséges Isten hangszerét hallva. Az előjátéknál még felfelé néz, azután kicsit zavarodottan az énekeskönyv betűit és kottáit próbálja értelmezni. Mint egy első osztályos az olvasásórán, az újával követi a betűket. Énekelni azt már nem sikerül neki, lemaradt az első sornál, nagyon lassan megy az olvasás.

A gyülekezet néhány tagja gúnyosan megjegyezte egy alkalommal: „Minek jön ide? Csak pénzt akar, úgy sem érti, miről beszél a tiszteletes úr!” Szerintük, csak ők értik. A tanult, művelt falusi férfiak és asszonyok. Ők biztosan értik! Azok, akik az első sorba ülnek cifra öltözetben.

Ők értik! Amikor arról van szó, hogy ki varrja az úrasztali terítőt, vagy ki segítsen takarítani, vagy ki milyen süteményt süt a „szeretetlakomákra”. Ezt értik, ebben profik, és ez tény! Mint minden nő: szerveznek, tesznek-vesznek, kiöltöznek, megmutatják magukat. És mint minden férfi: hozzák a bort az úrvacsorára és a maradék eltakarításában is rendszerint nyújtják poharukat. Hogyne értenék, amikor arról van szó: áldozat. Mily sokat áldoztak már ők az egyház oltárán. Mennyi idő, s mennyi pénz. Mennyi adomány mennyi önkéntes munka. Pontosan értik, mi az alázat, mi a segítség, s legfőképpen mi az, hogy „befogadni egyet is…” Annyi mindenkit befogadtak már. Lelkészeket, püspököket, a vizitáció felügyelőit, sőt, még a lelkészt is befogadták. Ők azok, akik értik! Akik tudják, miről beszél a lelkész, amikor azt mondja: „Kegyelem néktek és békesség!”

Én meg néha elnézve és elhallgatva őket azt hiszem, inkább Imike érti! Jobban érti, mint bárki. Mert ő annyira más, mint mi. Látom a zavart körbenézést az Istentisztelet előtt, a kényelmetlenség és zaklatottság börtönét. Az abszolút együgyűséget. S látom rajta a tiszta befogadást, amikor fekete palástjában belép a lelkész. Ott nincs már „60 éves bolond Imike”  csak egy gyermek. Aki a legnagyobb áldozatot hozza. Nem pénzt, időt, vagy éppen süteményt. Kiteszi magát a gúnyos megjegyzéseknek, a zsarnoki tekinteteknek, feláldozza saját magát, azok előtt, akik egy bolondot látnak a templomban, semmi többet. Egy bolondot. Igen, azt hiszem, áldozatot hoz. Jobban érti ő az oszlop hideg magányával, mit jelent Istennel lenni és mit jelent Istentiszteleten ülni, mint ők, akik az első sorban ülnek s mégsem értik…Mégsem értik Jézus szavait, aki ezt mondja: „aki egy ilyen kis gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be.”

Azt mondják: felénk minden faluban van egy „bolond”. Van valaki, aki a nevetség tárgya, aki az udvari bolond az illusztris főtéren. Az márványoszlop ridegsége mellől Jézus ma középre állítja őt, és azt mondja: „Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába.” És innentől kezdve már nem ő a bolond, Jézus nem őt akarja megszégyeníteni, hanem minket. Minket, akik a sok-sok negédes szó és képmutatás fátyola között az igazi bolondok vagyunk. És én is az vagyok.

Elhangzott: 2018. október 4., reggeli áhítat, Tatai Református Templom

Horváth Mariann

öregdiák

Komáromi református gyülekezet beosztott lelkipásztora