Köszöntsük novellával a novembert! - Berta Boglárka: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből, 

Egy hónap, kettő, tizenkettő, harminckettő… Az eltelt idő számolása fölösleges, hiszen szívének fájdalmát nem lehet úgy elaltatni, mint a kisgyermeket bárányok számolásával. 

lassan elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve,

Ó, az a nap! Az a február végi hideg nap! Kint mínuszok, a csarnokban pedig bőven az indián nyár felett járt a hőmérséklet. Mindenki rohan, izzad, kapkod, keveri a bécsit az angollal, de ő csak áll, fedetlen karral, hosszú, fehér ruhában. Milyen is volt az a ruha? Strasszos, csillogós, netán tüll volt rajta? Talán egy képen rajta vannak együtt, de hirtelen nehéz lenne felidézni. Régen volt, bódultak voltak és senki nem foglalkozott a másik ruhájával. Csak azokkal a széles mosolyokkal, kisírt szemekkel.

elsuhant A hangod 

A zene, a nevetések, amik már szinte sikításoknak hangzottak. A zongora, a dal, cipők kopogása. Beszállt hozzá, ez még rémlik. De mit is mondott? Hogy is mondta? Valami metaforát használt, valami elcsépelt képet. Kellemes volt a hangja, halk, szűkszavú, lényegre törő. Várjunk, milyen volt, mély, magas? Sima, reketesebb? Sokat hallotta pedig… Bár ezek szerint túl keveset.

és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében.

Eltűnt. Talán már akkor, mikor elveszett a fehér habokban azon az estén. Talán később, amikor a pontszámkinyilvánításon elment a lányokkal. Vagy a fesztiválon, nyaraláson, munkában, klubban, kocsmában. Már nem követte mindenhova, már csak oda ment, ami neki tetszik. Milyen volt így, nélküle? Néha, ha az utcán szembe jön egy ismerős - vagy ismerős hely - , elmereng, hogy hol láthatta utoljára. De a fene se tudja.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre,

Az egyik professzor is Anna, nem nagy dolog. No meg a lány a pékségben. Meg akivel mindig együtt utazik a villamoson, múltkor látta az igazolványát. Milyen Anna is volt? És az, amelyik a villamoson szemközt ült vele? Talán ő volt? Lehet, már meg se ismerné. Sőt, szinte biztos. A szőke bebarnul, a kék megszürkül, a fehér foltosodik, a sima meggyűrődik.

Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis

Már öregnek érzi magát, mintha ezer év súlya nyomná a vállát. Pedig még mindig közelebb volt a húszhoz, mint a harminchoz. Talpra állni, önállónak lenni, eldönteni, mit akart, egyik se volt könnyű. Főleg egyedül. Bár minden lányban őt kereste, de nem találta. Milyen is volt fiatalnak lenni?  Szép is volt! Mikor minden Anna az övé volt, minden Anna az ő Annája volt! 

Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

Sokat tanult. Elfogadás, gyengédség, figyelem, védelem, pillanatok élvezése. Milyenek voltak azok a pillanatok? Mint egy irodalmi szöveggyűjtemény összes szerelmi költészete. A pillanatok, igen, mindet vissza akarja kapni, amíg még emlékszik rájuk. Mindet, amelyik hangos volt, mindet, amelyik néma csöndben telt el. Vissza akarta kapni azt a napot, amelyik szénné perzselte őket és azokat a csillagokat, amelyek alatt nem láttak semmit. Sötétben tapogatóztak akkor és most is, de egészen más a sötét, ha valaki fogja a kezed és őrzi a lelked.

Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben 

A tükör előtt állva, sietve kötötte meg a nyakkendőjét. Ennyi idősen még mindig nehézségekbe ütközött e téren. Most tényleg nem ért rá, időre ment. Milyen is volt, amit ő kötött? Biztosan nem ilyen… Ilyen csálé. Meg lila. Hogy vehette elő a lilát? Honnan van lilája? Még csak nem is Lillája.

Kéne venni egy másikat.

és elvétett szavamban

A prezentációt nem díjazta taps. Sőt, mondhatni teljes kudarc volt. Hiába írtam a diákat tele szöveggel, hiába olvastam fel, még ez sem sikerült. A betűk összekavarodtak, a szinonimák szerteszét széledtek a fejében, koponya körüli útra indultak. Milyen szép volt, annakidején, mikor még Anna állította össze neki, igényes volt, lényegretörő, a füzetben részletező, de kiemelte neki a kulcsszavakat. Nem bízott az előléptetésben, de reménykedett, hogy hétfőn tud még egy új nyakkendőt venni.

És minden eltévesztett köszönésben

Szia, hogy vagy? Hova lettél? Ahogy én is, te is elfeledtél

Pedig nem is ő volt.

Nem minden szőke lány ő. Vajon milyen most? Olyan, mint volt?

Látszik rajta az idő múlása? 

Búzaszőkesége sötétedett vagy megfakult? 

Kéksége beszürkült? 

Homokórából körte lett?

És minden összetépett levelemben

A régi cipősdoboz sok titkot rejt. Talán elő kéne venni. Talán hagyni kéne. Eltüntetni, elégetni, eltépni. Bedugni a pincezugba. De ha ezt megteszi, hogyan emlékezne arra, milyen volt a kézírása? A régi parfümös papír illata? A tinta színe, papír mintája? És ha hozzányúl, ha meglátja, már meg is rohamozzák az emlékek, ahogyan az íróasztal fölött görnyed, gondolkodik, fogalmaz. Rágja a toll végét, verseket olvas a legszebb szavak után kutatva. Aztán rájön, ugyanezt csinálja, de a levelek a postaláda helyett a dobozba hullanak tucatszám, mint a gyermek almafa levelei az első őszön. És idővel ugyanúgy besárgulnak és eltűnnek a földben, földdé válnak, egybeolvadnak a nagy semmivel és elfelejtik őket, mint a halott leveleket.

És egész elhibázott életemben

Milyen is volna, ha nem elvesztegetett? Nem lett bankár, hátha ő is ott dolgozik. Nem lett ügyvéd, hátha védenie kell. 

Nem lett tanár, hátha a gyermekét kell tanítani.

Itt az otthon legsötétebb zugában csak az emlékeiben találkoznak, s így talán kevésbé is fáj. Az aranyló búzamezők nem kísértik tovább, az ősz kék ege már nem ragyog be a szobába. De valahol, valamikor még elhúzódik a függöny és betörnek az elmúlt hosszú, hosszú évek, mint a tavasz első napsugarai és elriasztják  szívében a soha el nem érkező telet, a felejtést.

Élsz és uralkodol örökkön, Amen.

                                                                                               Berta Boglárka 12.A