"Az is lebegett a szemem előtt, hogy megírom a korosztályomat" - Interjú Kemény Zsófival

A technikai vívmányok elég sok hátránnyal rendelkeznek, függőséget okoznak, elveszik az időnket, rontják a szemünket és hasonló nem túl kellemes dolgok, de azért hálaistennek előnyben is bővelkednek. Épp a minap készítettem „messengeres interjút” Kemény Zsófival, a pszichológus hallgató szókimondó slammerrel, aki nem mellesleg költő és író is. Négy éve jelent meg első regénye az Én még sosem, aki még esetleg nem hallott róla, vagy nem olvasta annak ajánlanám figyelmébe, reményeim szerint az interjú is inspiráló hatást gyakorol majd a kedves olvasókra. Zsófiról pár szó, 1994-ben Budapesten született, igazi irodalmi/írói családba, édesapja Kemény István, József Attila-díjas magyar író és költő, nővére, Kemény Lili szintén versírással foglalkozik.

Na de jöjjön is az interjú, ne húzzuk tovább az időt!

Forrás: https://kozepsuli.hu/kemeny-zsofi-szuper-szettjei/

- Ha jól számolok az érettségi után két évvel jelent meg az Én még sosem. Ilyen fiatalon nem volt nehéz megjelentetni a könyvet?

- Nagy szerencsém volt, mert akkor alakult meg a Tilos az Á ifjúsági könyvkiadó, és friss szerzőket kerestek. Mivel én akkor már rendszeresen publikáltam verseket és slammerként is rendszeresen felléptem, a kiadó főszerkesztőjének eszébe jutottam, mint lehetséges szerző, és megkérdezte, nincs-e kedvem megpróbálkozni a prózaírással is.

- Ezek szerint volt kedv és ihlet is. Honnan jött a történet?
- Az Én még sosem-et az érettségim utáni nyáron írtam, de a története még a gimis éveimből való. Tudtam, hogy előbb-utóbb szeretném megírni az első szerelmem szomorú történetét, így ahogy említetted nem csak kedvem, de történetem is volt.

- Akkor ezek szerint a helyszínek és a karakterek is valósak?
- A történet helyszínei (az iskola, a kupola az Anker-közben, a Kolor nevű szórakozóhely, ahol a slam poetry-estek zajlottak, a Molnár János barlang) valósak, és az életforma meg a nyelvhasználat is az, ahogyan éltünk és beszéltünk akkoriban. A karaktereket is valós személyek ihlették, de nem mindegyiket egyforma mértékben. Ágót két olyan fiúból gyúrtam össze, akiket ismertem, és, aki közül az egyik tényleg a nagy szerelmemet befolyásoló jóbarátja volt (viszont a valóságban épp ezért nincsenek kistestvéreik, és olyan lány sem, aki gyereket várna tőlük), Toma vonásai azért nagyon-nagyon hasonlítanak arra a fiúra, akibe szerelmes voltam, és hát Eszter is nagyon hasonlít hozzám. Az a kicsit fura érzelmi háromszög, ami a könyvben kirajzolódik, tényleg fennállt, vagy legalábbis az én képzeletemben mindenképpen. A történet viszont kitalált, ezek a beszélgetések nem éppen így zajlottak le a valóságban.

- Meddig tartott a könyv megírása, könnyen jött, vagy voltak részek, amikor picit megakadtál?
- Egész nyáron dolgoztam (éjjel-nappal), amíg végig írtam a történetet, utána pedig már látta a szerkesztő, és többször végig kellett mennem a szöveg minden egyes mondatán. Sok munka van abban, hogy olyan legyen, mintha éppen akkor spontán mesélné valaki a saját szavaival, fésületlen mondataival. Olyan nem volt, hogy megakadtam volna, sőt, írás közben arra jöttem rá, hogy ezt szeretem a világon a legjobban csinálni: regényt írni. Elképesztően erős flow- élmény volt. És semmihez nem hasonlítható az az öröm, amikor egy kézirat készen van.

"Nekem fontos volt megírni ezt a könyvet, de nem csak azért, hogy újra végig éljem, vagy terápikusan kiírjam magamból ennek az alapvetően fájdalmas első szerelemnek a történetét, hanem az is lebegett a szemem előtt, hogy megírom a korosztályomat, vagyis azokat a gondolatokat, vágyakat, életformát, ami a miénk, vagyis azoké, akik ebben az évtizedben élik a gimis éveiket."

- Valami hasonló reakciót vártál, számítottál a sikerre?

- A könyv fogadtatása egy kicsit meglepett, mindkét irányba. Egyrészt csodálatos, hogy mennyien szeretik, és, hogy így négy évvel a megjelenése után is még van, akit érdekel, aki olvassa, vagyis nem „tűnt el a süllyesztőben”, hálaistennek (és az olvasóknak). Másrészt viszont az is meglepett, hogy ilyen sokan utálják, és milyen hevesen támadják, leginkább azért, mert az élőnyelvi nyelvhasználat miatt sok a nyelvtani hiba és káromkodás („csúnya szó”). Mindenesetre azt tudom, hogy a regényírást nem fogom abbahagyni.

- Nagyon szépen köszönöm a válaszaidat, a tartalmas beszélgetést. Az írást ne is hagyd abba soha, hiszen a véredben van. Sok sikert és termékeny írói éveket a későbbiekre. a negatív/romboló kritikákkal ne foglalkozz, csináld, ahogy neked tetszik, az írás a Te tereped, nem pedig a szabotálóké.

- Nagyon köszönöm, hogy kérdeztél és megfogadom a tanácsokat.

Az interjút Kemény Zsófi engedélyével közöljük.

Csurja Viktória