Hogyan tovább? - Öregdiákjaink rovata

A végzőseink egyre kevésbé azért tanulják már a matekot, a magyart, a nyelveket meg a biológiát (ha egyáltalán...), mert dolgozat lesz belőle, vagy mert a tizenéve tartó megszokás automatizmusa délutánonként rendre odaszögezi őket az íróasztalhoz, hanem leginkább azért, mert tudják, hogy a továbbtanuláshoz ezekre van szükségük. Nekik hamarosan választaniuk kell, melyik egyetemet, főiskolát jelölik meg - de ez a választás egyáltalán nem könnyű és magától értetődő dolog. Talán kicsit vigasztal benneteket, kedves (leendő) Tizenkettedikesek, hogy a korábbi maturandusok is megküzdöttek a döntéssel - 18 évesen, de akár később is. Tematikus sorozatunkban öregdiákjaink mesélnek arról, hogyan választottak pályát / hivatást maguknak. Az alábbiakban Kovács Ágota Hanna, 2011-ben végzett növendékünk, volt énektanárunk sorait olvashatjátok:

Orvosgyerek vagyok. Orvosnak készültem, imádtam a kémiát, fizikát. Míg egyszer csak tizedikben elkezdtem undorodni a vértől, a kedvenc sorozatomat, a Dr. House-t nézve. Ekkor jött a faktválasztás, vésztartaléknak bejelöltem a bioszt, de egyébként azokat jelöltem, amik a legjobban érdekeltek: az ének-zenét és az angolt. Szeptemberben aztán kiderült, hogy a biológia nem fér bele az órarendembe, és akkor végképp be kellett csuknom az egészségügyi pálya gondolatának kapuját, helyette pedig kinyílt egy egészen másik: A ZENE.

Éppen tizedikben történt, hogy hangképzést kezdtem tanulni a zeneiskolában. A következő év őszi szünetében már a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium őszi táborának látogatója voltam. Mire elballagtam, már volt egy pozitív felvételi értesítőm a Konziból.

Vért izzadtam azon, hogy melyik egyetemi szakokat jelöljem meg. Mindenki azt kérdezgette, miért nem megyek mérnöknek, ha megy a matek. A válaszom az volt, hogy abban már nincs, ami érdekelne, de zenéből még nagyon sok minden érdekel. A Zeneakadémia felvételije nem tűnt reális célkitűzésnek számomra, így első helyen az ELTE ének-zene szakát jelöltem meg. Az érettségim pontszámai csak a plusz pontokat tekintve estek számításba, mindent egy bizonyos július elejei gyakorlati vizsga döntött el. Nagyon komoly felkészülést igényelt tőlem, ami a szolfézs-zeneelméleti részt illeti; úgy éreztem, csak a csoda segíthet, hogy felvegyenek, és amikor ez megtörtént, isteni jelnek vettem: "Itt a helyem!" -gondoltam, és végre megszűnt a bizonytalanság, ami a továbbtanulásomat, hivatásomat lengte körül.

A gólyatáborban derült csak ki számomra, hogy karvezetést is fogok tanulni, és hogy ennek a képzésnek az egyetlen mester fokozatú kimenetele a tanár szakos diploma. Nem számított, hisz "Itt a helyem!", a karvezetés pedig nagy szerelmem lett. Az ének-zene, karvezetés szakos alapképzés mellett a konzi magánének szakát is végeztem párhuzamosan. Egyszerre szereztem OKJ-s oklevelet és kitüntetéses diplomát. A magánénekkel nem tudtam továbbmenni, így az ének-zene tanári mester szak hallgatója lettem, és közben óraadó szolfézstanár a volt zeneiskolámban. A régi tanárnőm megkérdezte, nem vállalnék-e néhány órát. Megoldhatónak tűnt, ezért belementem. A következő évben jól jöttem a volt gimnáziumomnak, így abban az évben ott tanítottam az egyetem mellett óraadóként. Majd végzős egyetemistaként teljes állásban ismét szolfézs órákat tartottam.

A diplomámhoz közeledve újból elgondolkodtam azon, hogyan tovább. Addig minden olyan egyértelmű volt. Ide jelentkezem, oda járok, itt tanítok, ott folytatom, minden adta magát. Sohasem akartam tanár lenni, de így esett. Útközben számos jelet kaptam arra, hogy van érzékem hozzá, a Jóistennek terve van a tanárságommal. A szolfézstanítást nem éreztem a magaménak, Pestre is szerettem volna költözni. Egy barátnőm munkahelyén, egy waldorf általános iskolában napközis munkatársat kerestek. Épp erre vágytam, hogy a végzős évemet az egyetemi órákkal, szakdolgozattal, portfólióval, államvizsgával, gyakorlattal, 22 órával kicsit kipihenjem. Az állásinterjún kiderült, hogy pont jól jönne, ha egy kis zeneórát is tartanék, így a zene is jelen volt heti 2 órában a munkámban. Egy olyan szemléletű helyre kerültem, ami hasonlóan gondolkodik a gyerekről, a nevelésről, mint én. Rengeteget tanulhatok a "teljes emberré" nevelésről , a hozzám közelálló pedagógiai gyakorlatról. "Itt a helyem!"-mondtam ismét, és hálát adtam a Teremtőnek, hogy idevezetett.

Nem tudom, hogy tanár akarok-e lenni, de szeretek együtt muzsikálni, játszani a gyerekekkel. Szeretem, amikor a nyakamba ugranak, ha meglátnak, hogy az ölembe akarnak ülni, és versenyeznek, hogy ki fogja a kezem a körben, hogy heti szinten kapok rajzokat vagy egyéb apró ajándékot, és megosztják velem féltett titkaikat, bizalmukba fogadnak. Szeretek fogócskázni, erdőt járni, kötni, horgolni, gyerekmegbeszélést tartani, ünnepet előkészíteni, zenét szerezni vagy keresni az óráimra. Röviden: szeretem a munkámat.

Így ha valaki tanácsot kérne tőlem, hogy milyen pályát válasszon, azt mondanám: Tanuld, csináld azt, ami a legjobban érdekel, a többit bízd a Gondviselőre.