Adventi hálaének

„Mária pedig ezt mondta: Magasztalja lelkem az Urat, és ujjong az én lelkem megtartó Istenemben.” (Lk 1,46–47)

Advent 3. vasárnapjának hetében járva várakozó szíveink érezve Urunk eljövetelének közelségét csordultig telnek örömmel. Elközelgett a Megváltás és a Szabadítás órája. Közel az idő, mikor felragyog az isteni igazság, s fénye világosságot hint a sötétségben járó népre, s a halál árnyékának völgyében járókra. Ez az öröm hálát hoz a szívünkbe, s öröméneket ad a szánkba, hogy méltó helyre, a nagy találkozásra várakozó szívekbe érkezzen meg a világ Megváltója, ki üdvösséget hoz minden embernek. Így hangzik fel most Mária hálaéneke:

„Magasztalja lelkem az Urat, és ujjong az én lelkem megtartó Istenemben.” (Lk 1,46b-47)

Mária előtt feltárultak Isten csodálatos világának titkai, s megváltó tervének részese lett. Angyal adta hírül számára, hogy Isten kegyelméből ő lesz annak a gyermeknek az édesanyja, aki örömöt és békességet hoz mindeknek, s megszabadítja a nemzeteket a bűn és a halál hatalmából. Mária alázatos szíve elsőre nem is érti, hogyan lehetséges mindaz, amit az angyal mondott neki. Emberi gondolkodásában nincs helye az emberfelettinek. S ekkor hangzik el az angyal Mária szívéig hatoló mondata:

„Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37)

Megnyugtató választ nyer értetlen szíve: Nem lehetetlen, hogy a szűz fiút szüljön, ha úgy tetszik Istennek, hogy általa üdvözíti a benne reménykedőket.

Mária az Úr szolgálóleányaként dacolva a megvetettségtől való félelemével alázatosan meghajolt Isten akaratának hatalmassága előtt. Feltétel nélkül belehelyezte magát Isten üdvözítő tervébe. Mindent félredobva fogadta el a Mennyei Atya elhívását, és ez a cselekedete megkérdezetté teszi Krisztus Urunk mai népét is. Dacolva kishitűségünkből fakadó aggodalmainkkal alávetjük-e magunkat Isten akaratának? Merünk-e Isten eszközévé lenni egy Istenét felejtett világban? Ott hagyjuk-e jelentéktelen munkáinkat egy nagyobb feladat érdekében? S a válasz megszégyenít minket Mária példáját látva, hiszen ő örömmel a szívében adta át magát egy mindenekfölött álló akaratnak.

Mária nem állt egyedül emberként ebben a helyzetben. Rokona Erzsébet is hasonló helyzetben volt. Máriához hasonlóan kegyelemből megtapasztalta a mindenható Úr hatalmát saját életén: előrehaladott kora és meddősége ellenére szintén áldott állapotban volt, Keresztelő János, az útkészítő kicsiny magzatát hordta a szíve alatt. Mikor Mária meglátogatta Erzsébetet, annak köszöntésére méhében a gyermek repesni kezdett, s felismerte Mária áldottságát, kegyelembe fogadottságát mondván:

„Boldog, aki elhitte, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki.” (Lk 1,45)

S ekkor felcsendül Mária éneke:

„Magasztalja lelkem az Urat, és ujjong az én lelkem megtartó Istenemben.” (Lk 1,46b-47)

Szűz fogan Szentlélektől, meddő gyermeket hord a szíve alatt, örömtől repes a magzat, alázatos szolgálólány ajkán hálaének csendül. Méltán írta tehát a koraközépkori egyházatya, Ambrosius adventi himnuszában:

„Ilyen születés illik Istenhez”

Kétségkívül megállapíthatjuk: csodálatos történet bontakozik ki előttünk a Lukács írása szerinti evangélium első lapjain. Csodálatos történet, amely több mint ó hitrege, melyet idős asszonyok mesélnek hosszú téli estéken. Csodálatos történet, mely több mint kicsinyek esti meséje, melynek hallgatására nyugszik meg a gyermeki szív. Csodálatos történet, megkérdőjelezhetetlen isteni igazság tárul fel előttünk, mely üdvösségre hív minket ma is, ezen az órán.

Mária hálaéneke nem pillanatnyi örömének kisugárzása, mely egyik percről a másikra messze szál, mint múló gondolat. A Szentlélekisten indítja arra az áldott édesanyát, hogy Isten megtartó, kegyelmes szeretetéről tegyen tanúbizonyságot énekével. Nem véletlen a szóhasználata sem. A lélek az ókori értelem az egész embert jelöli. Luther Márton magyarázata szerint ezt így értelmezhetjük Mária énekében:

„...egész életemet, teljes valómat Isten szeretete, dicsérete és nagy öröm járja át úgy, hogy közben nem a magam ura vagyok, hanem felemeltetem lélekben. Nem én emelkedem Isten dicséretére.”

Megzendül Mária hálaéneke:

„Magasztalja lelkem az Urat, és ujjong az én lelkem megtartó Istenemben.” (Lk 1,46b-47)

És máris megkérdez minket Isten Szentlelke: Te tudsz így énekelni? Át tudod adni teljes valódat dicséretemre? Megindul szíved, ha csodatetteimet szemléled? Engeded, hogy általam zendüljön ajkadon hálaének?  Mi meg csendben hallgatunk. Nincs himnusz, nincs ének, a hárfák fel vannak aggatva a babiloni sötét vizek partján a fűzfákra. Most nem lehet énekelni, mert elnyomja gyenge hangunkat a karácsonyi vásárok üvöltő zenéje, melyek a pénz bálványát dicsérik. „Így nem lehet…” – mondják sokan. Tévednek. Lehet! Kell is. Éppen most van rá a legnagyobb szükség, hogy megzendüljön Isten gyermekeinek hangján Mária hálaéneke, hogy ébresszen fel minden tévelygő embert: Az Úr érkezik! Kettőnek, vagy száznak; milliomosnak vagy hajléktalannak; szerető családnak vagy magányos idős embernek. Mindegy. A lényeg nem változik: egy napon megérkezik. Megérkezik halkan és csendesen a szívünkbe, s hitet ébreszt. Megérkezik hatalmával és dicsőségével az utolsó napon, hogy ítéletet tartson. Ne féljetek, bízzatok, mindnyájan, kik az Úré vagytok, hiszen nektek örömmel és ujjongó szívvel kell várnotok szabadítását, mert örök üdvösség vár titeket a mennyek országában, ahol Istennel közösségben vagytok. Értsük hát meg a karácsony vásárokon, szerető, de hitetlen közösségeken túlmutató üzenetét:

„...megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek” (Tit 2,11)

 Elhangzott: 2018. december 20., Tatai Református Templom

Angyal-Cseke Csaba