Őszintén az Istennel való kapcsolatomról

Október 26-án a gyülekezeti teremben Farkas Balázs vezetésével egy imaéjjelen vehettünk részt. Este 9-től reggel 6-ig imádkoztunk, beszélgettünk egymással és Istennel.

Számtalan őszinte pillanatnak lehettem szem- és fültanúja. Többen kiálltak beszélni az Istennel való kapcsolatukról. Én is szerettem volna elmesélni az én történetemet, azonban lányos zavaromban nem sikerült egy értelmes összetett mondatot sem elmondanom. Ezért is gondoltam úgy, hogy írott formában, kicsit összeszedettebben megosztom a kedves Olvasókkal a gondolataimat. Még mielőtt belecsapnék a lecsóba, szeretném leszögezni, hogy a következő sorok az én szubjektív véleményemet tartalmazzák.

Engem nem kereszteltek meg kiskoromban, nem jártunk templomba se. Csupán az osztálytársaimtól hallottam a hittan órákon szerzett élményeikről (ilyenkor még nem volt kötelező hit- és erkölcstanoktatás). Sokat meséltek a misékről, elsőáldozásról és hasonlókról. ezért is vártam, hogy ötödik osztályban és is elkezdhessem a hittant. Egy nagyon kedves tanárunk volt, aki türelemmel és szeretettel kezdett minket a hit felé terelni. Egyre inkább tudatosult bennem, hogy szeretnék az Egyház részévé válni, ezért elmondtam édesanyámnak, hogy meg akarok keresztelkedni. Maximálisan támogatott ebben, sőt, ha van rá érkezése, akkor elkísér a szentmisékre. Hitoktatóm segítségével 2015 őszén katolikus hitre keresztelkedtem, majd egy napra rá elsőáldoztam. Rendkívül lelkes voltam, elkezdtem ministrálni is.

Aztán valami megváltozott… Új hitoktatót kaptunk magunk mellé. Egy fiatal nőt, aki nem akarta észrevenni a sok rosszat a világban és nem tudott választ adni az egyre gyülekvő kérdéseimre. A prédikációk során ott próbáltam belekötni a pap mondandójába, ahol tudtam, elmaradt a rendszeres imádkozás és szépen lassan felülkerekedett rajtam az egzisztenciális szorongás. Nem akartam elfogadni, hogy ennyi fájdalom és igazságtalanság van a világban. Nem értettem, mi a létezésünk célja. Pár hónap múlva ezt a hölgyet is lecserélték egy idősebb tanárnőre, azonban mellette sem sikerült megbékélnem Istennel. Rossznak számított már az is, ha bármit megkérdőjeleztünk. Kezdtem úgy érezni, ezt jelenti hívőnek lenni: nem gondolkodni, csak vakon elhinni egy egyházi személy minden szavát. Vártam a csodát. Egy gyónás után sem éreztem úgy, hogy megtisztultam, sőt a bérmálkozás sem váltott ki belőlem túl sok érzelmet.

Azonban életem újabb fordulatot vett: édesapám (akivel egyébként közel sem volt makulátlan a kapcsolatom) kórházba került. Olyannyira súlyos volt az állapota, hogy abban sem lehettünk biztosak, hogy túléli. Erőt vettem magamon és hosszú idő után újra Istenhez fordultam. A helyzet pedig egyre jobb lett mind édesapám állapotában, mind az Istennel való kapcsolatomban. Végre együtt tudtam élni azzal a tudattal, hogy milyen a világ. Rájöttem: az a feladatunk, hogy ezen változtassunk, legalább a saját környezetünkben. Ma már tudom, hogy számomra mit jelent a Biblia. Nem valami szigorú, lelketlen törvénykönyvet, hanem sokkal inkább egy erkölcsi útmutatót, ami rámutat a legfontosabb emberi erényekre: a megbocsátásra és a szeretetre. Megismertem Jézust, megértettem, hogy mit akar tőlünk. És bár sokszor nem értek egyet egy-egy egyházi kijelentéssel, Istennel mindig meg tudom beszélni gondolataimat, tanácsát tudom kérni.

Sajnos a mai napig azt tapasztalom (nem feltétlenül a saját bőrömön), hogy a hitoktatás még nagyon gyerekcipőben van. Rengeteg fiatalt tudnak összezavarni, elbizonytalanítani, pedig maga a hitoktatás nem rossz szándékkal zajlik. Egyszerűen nem jók az eszközeink és a módszereink, egy kis reformra lenne szükség. Abban reménykedem, hogy ezzel a történettel tudok valakinek segíteni. Ha nem hagynak nyugodni az Istennel kapcsolatos kérdéseid, nyugodtan fordulj a barátaidhoz, szüleidhez, tanáraidhoz, felekezetedhez, vagy akár hozzám is. Keress valaki olyat, aki meghallgat, nem pedig azonnal meg akarja mondani a „tutit”! 

                                                                                                                  Venczák Szonja