Köszöntsük novellával az októbert! - Berta Boglárka: Szomorú vasárnap

Szomorú vasárnap száz fehér virággal - vártalak, kedvesem, templomi imával.

A rózsaablakok színes mintákat festettek a márványlapokra és fapadokra. Jázmin gyomrában a görcs egyre csak fokozódott: azóta most ül először ezekben a padokban. Remegő kézzel nyúl az énekeskönyv felé, óvatosan lapoz. Néhol idegességében véletlen összegyűri a papírt, gyorsan kisimítja. Mellette édesanyja beszélget pár nővel, akikkel csak és kizárólag itt találkoznak: “Igen, igen, a nagylány orvosira megy, olyan gyorsan felnőtt és meghozta az élete első nagy döntését. Mert ugye tényleg orvos akarsz lenni, ugye?” Meggyújtották a gyertyákat, de ez így kora reggel nem sokat ért, alig látszódtak a világos falak és napsütés közepette. Sára néni, régi hitoktatója végigtipeg a vörös szőnyegen, amely a főhajó teljes hosszában végigfutott. Nem mert ránézni, beletemetkezett a zsoltároskönyvbe. Magányba és makacs hallgatásba temetkezett, amit mindenki csak kamaszos, csendes lázadásnak vélt. A csengők megszólaltak.

Álmokat kergető vasárnap délelőtt, bánatom hintaja nélküled visszajött.

"Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben." (1 Korinthus 6, 19-20)

Biztosan nem véletlen ez az olvasmány.

Direkt. Így bünteti.

Édesanyja megfogja a kezét:

„Énekelj, ne hozz rám szégyent!”

Halkan követi a kottát, de hangja megremeg. Sírni akar, hazamenni és odabújni hozzá. Odabújni ahhoz, akihez már nem lehet.

Ő mindig ilyenkor érkezett a templomba. Mindig késett és oldalt sunnyogott be mellé. Ma már nem jön be, nem sunnyog be mellé és nem kér aprópénzt tőle a perselybe. Többé már nem.

Azóta szomorú mindig a vasárnap, könny csak az italom, kenyerem a bánat.

Könnyel telt meg a szeme, ahogyan térde lezuhant a falapra. Homlokát teljesen rászorította a pad tetejére, maga előtt lelógatva imára kulcsolt kezeit. Mindenki más kiment az oltár elé, de ő ma nem áldozik. Úgy érzi, nem érdemli meg. Csak ült, keservesen, nem énekelt, nem mozdult. Fekete nadrágján alig látszódtak a vízcseppek, de tudta, hogy ott vannak. Ilyenkor Ő megfogná a kezét, ujjával végigsimogatná a csuklóját. Aztán otthon, vagy valahol, ahol senki sem látja őket, megcirógatná az arcát és addig kérdezgetné, amíg el nem mondaná, mi volt a baja. De már sohasem öntheti ki a lelkét neki.

Szomorú vasárnap.

Sokan voltak, sokáig tartott az áldoztatás. Anyja meglökte a vállát, de nem reagált. Megaláztatás lett volna végigvonulni mindenki előtt, utolsóként visszavonulni, kisírt szemekkel. Ezért volt jó vele menni, mert Ő lazán bevállalta, hogy utolsó legyen. Ő amúgy nem volt hívő, de elment Jázminnal a templomba, mert szerette. Mert itt is vele lehetett. 

Utolsó vasárnap, kedvesem gyere el, pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel.

Megint meglökték a vállát, de ő úgy maradt, leborulva. Sírt, mint egy gyerek, a némaságban tökéletesen hallani lehetett szipogását. Édesanyja odanyújtott neki egy zsebkendőt, nyilván mert nézik. Ilyenkor a gondoskodó anya. Ilyenkor.

„Fontos a bűnbocsánat, de ne hozz kínos helyzetbe.”

Ő sosem éreztette, hogy kínos lenne. Akkor sem, ha Jázmin elmesélte, mi volt a gyülekezetben vagy a kórusversenyen. Elfogadta, nem nevette ki, néha mintha még érdekelte is volna.

Akkor miránk vár, virág és koporsó.

Felkapaszkodott a padra. Szemei pont olyan puffadtak voltak, mint a párna, amint ült. Nem nézett oldalra, képtelen lett volna. Bámult maga elé, kissé megszédült. Kiverte a víz, aztán hirtelen lehűlt, szinte ráfagyott az izzadtság a karjára. Anyja megfogta a kezét, de ő óvatosan eltolta magától. Ismét térdre zuhant, de most nem önszántából.

Virágos fák alatt utam az utolsó.

Fejébe éles fájdalom nyilallt, aztán csak magas sarkú cipőket látott maga előtt. Látott, érzett, de reagálni képtelen volt. Ilyenkor Ő magasról tenne mindenre és mindenkire, felkapná és kivinné. Most az anyja próbálja egyedül felcibálni.

Nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak.

A földön maradt, szülője keze tehetetlenül esett az ölébe. Hirtelen hideg, óvatos cirógatást érzett a csuklóján. Nem kellett odanéznie, tudta, hogy ki az. Magában elmosolyodott, látta maga előtt azt a vidám, mosolygós arcot, amely még az oldalról előszáguldó autó előtt visszanézett rá. Azt, ahogyan megmaradt emlékeiben, boldogan, szerelmesen, minden körülmények között.

Ne félj a szememtől, holtan is áldalak…

Lehunyta a szemét és már tisztán látta maga előtt Vince arcát. Semmi angyalok, semmi Isten vagy Szent Péter. Csak ő és Vince. És nem is kell több.

Utolsó vasárnap.

                                                                                                    Berta Boglárka, 12. A osztály