Beláthatatlan következmények

- az esszé, amely több kérdést tesz fel, mint amennyit megválaszol

"Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztos, hogy botokkal és kövekkel."

A kétségkívül maradandó munkásságú Albert Einsteintől származik ez a jóslat. De lehet, hogy így visszatekintve nem is annyira helytálló. Ez azonban nem róható fel a fizikusnak; a két világháborút megélt tudós mi mást gondolhatott volna? Saját szemével látta - és fizikus révén értette is a pusztító fegyverek működését -, hogyan fejlesztik tökélyre a tömegpusztítást a II. világháborúban; gondoljunk csak az atombombára, vagy a még nagyobb robbanóerejű szerkezetekre, amelyek már egész kontinenseket legyalulhattak volna. Ha a haditechnika fejlődése tovább folytatódik a 20. század második felében, és előbb-utóbb bevetésre is kerülnek a bombák, milliók esnek a fizika ádáz találmányainak áldozatául, gondolhatta ezt egy akkor élő ember (nem is feltétlenül kellett ehhez doktorálni). Egy zsarnok lenyomja a „piros gombot”, ezzel a másodperces mozdulattal dönti el több nemzedék sorsát.

Persze Einstein sem láthatott rá mindenre. A nagy tudós 1955-ben távozott az élők sorából, így lemaradt jelentős, a jelenlegi társadalmunkat befolyásoló eseményekről. Einstein nem étkezhetett volna a McDonald testvérek híres gyorséttermében, amelyet 1955. április 15-én nyitottak meg. Noha ekkor még élt, de utolsó napjait kórházban töltötte, (április 19-én halt meg). A számítógép és az internet, azon találmányok, amelyek lehetővé teszik számomra, hogy ha akarom, ebben az írásban a világ összes tudását közöljem két billentyűkombináció (Ctrl C + Ctrl V) használatával, ezek sem léteztek még Einstein korában. A szociális média irigykedést és önfényezést biztosít bárkinek, aki bekapcsolódik a Facebook vagy az Instagram végtelenül áramló, veszélyes világába. Ettől még egy lépés a Snapchat, amelyen az alapvető emberi kommunikációt mellőzve képet készíthetünk bárkiről/bármiről, ha úgy gondoljuk halaszthatatlanul meg kell osztanunk valakivel; komolytalan kis ábrák, „matricák” elhelyezésével pedig érzéseket, gondolatokat is kifejezhetünk az adott szituációval kapcsolatban. Hát nem remek? Az ábécét elég csak alacsony szinten ismerni, a helyesírás pedig már csupán valami kiegészítő, amelyet valaki vagy elsajátít az életben, vagy kimarad neki, de akkor sincs baj: élőbeszédben a hozzá hasonló bennszülöttek megértik, írásban meg az iskolákban lassan már az internetszleng és a Messenger-üzenetek kódfejtése lesz a nyelvtan tananyag.

Tehát azért helyén kell kezelnünk a jóslatot, hiába beszélünk a világ egyik leghíresebb gondolkodójáról. Hinnének az emberek egy olyannak, aki nem tudta lefotózni a sajtburger menüjét az iPhone-jával, majd kirakni Snapchat-re, egy-két mulatságos Bitmoji társaságában? Hinnének egy olyannak, aki az elméleti fizikai munkáit papírra írta, egy unalmas könyvtárban, ráadásul úgy, hogy még a Bíró László által feltalált golyóstollat sem használhatta, szenvedhetett a töltős vagy mártogatós tollakkal? Einstein külseje már rég nem Instagram-kompatibilis, és még trendinek sem mondható, márpedig ez fontos lenne manapság a fiatalság nagy részének.

Mindenki észreveszi, hogy mennyi, de mennyi telefonfüggő mászkál manapság az utcán, levonja a következtetéseket, hogy ez milyen káros, majd visszabújik a maga telefonjába, azzal a tudattal, hogy Á, én úgysem vagyok függő. Látjuk a problémát, még tudomást is veszünk róla, de a telefonunk mindig ott van, mindig használjuk, nincs időnk elmélkedni borzasztó dolgokon. Ki akarja elrontani az életkedvét, ha helyette fürdőzhet a lájkok okozta felszabadító érzésben? Na, ez itt a baj, mindenki mástól vár megoldást, nagyobb gond egy matek egyes, mint az hogy a Föld, a mi szép zöld bolygónk egy rothadó almává vált az utóbbi időben, amelynek felszínén mi a kis baktériumok vagyunk, akik a romlást, majd pedig a teljes pusztulást okozzák. De ha a baktérium feléli a neki életet adó almát, ő maga is elpusztul, hiszen másik életet adó gyümölcs nincs a közelben.

Ezek a mai fiatalok

         

A legelső generáció, amely már ebben a mobiltelefonos, okoseszközös világban nőtt fel, az a 18-25 éves korosztály. Az én korosztályom. Iskolások voltunk, mikor ez az egész elkezdődött, hiszen az Android operációs rendszer 2008-ban született meg, Steve Jobs pedig 2007-ben emelte a magasba az első iPhone-t.

A mai 12-13 évesek, vagy az alattiak kisgyermekkorának már szerves részét képezi a telefonhasználat. A mostani óvodások pedig szinte előbb tanulnak meg telefont használni, mint beszélni.

Az én korosztályomról tudom a legtöbb észrevételt közölni. A kutatók egy ideig úgy gondolták, a mobilfüggőség egy viselkedési addikció, csakúgy, mint a szerencsejáték- és a számítógépes játékok iránti függőség. Ám teljesen másról van szó. A mobil iránti függőség általánosan jellemző a fiatal korosztályra. Ez azért is roppant veszélyes, mert ha már általánossá válik, senkinek sem fog feltűnni, hogy gond van, hiszen egy függő ritkán szól a másik függésben élőnek, hogy Most már elég lesz. Kiváltképpen, hogyha már szüleink is kezdik felismerni az okos készülékek okozta végtelen lehetőséget, és már ők is naponta több órát töltenek a képernyő bámulásával.

Kinek hiszünk?

 Mint azt sokan tudják, ebben a tanévben francia cserediákok érkeztek hozzánk. Mi, a függők teljesen el voltunk ájulva, hogy nyugat-európai barátaink mennyit használják a telefonjukat (mindenki adott magának egy képzeletbeli vállveregetést, hogy nem telefonozik annyit, mint egy francia). Tekintettel arra, hogy a nyugati országok mindenben pár lépéssel előttünk járnak, ez várhat ránk is.

Az jutott eszembe a napokban, hogy vajon egy olyan tinédzser, aki egyfolytában a szociális média hálóján csüng, honnan szerez tudomást az országban és a világban történő nagy eseményekről? A válasz igazából egy mára már multifunkciós felület, a Facebook. Azonban a Facebook elindult a lejtőn, kezdik megdönteni egyeduralmát a kategóriájában. A bulvársajtó szerepét kezdi átvenni a Snapchat, már ott követhetjük nyomon a sztárok mindennapjait (megmagyarázhatatlan okokból kiváltképpen az általuk fogyasztott ételeket). Persze mondhatjuk, hogy ez még pozitív is lehet, hiszen így kevésbé etetnek meg bennünket a bulvárlapok a sok hazugsággal. No de mi van, ha a celebek vernek át minket? Talán néhány nyilvános vitában a sztárok világában már az dönti el a konfliktust, kinek nagyobb a követőtábora.

 Sok olyan történés van, amelyekről a fiatalok nem szereznek tudomást, mivel nem jelennek meg azokon a felületeken, amelyeket ők követnek (a Facebook is egy algoritmus szerint válogatja össze, mi kerülhet a kezdőlapunkra, netalántán ezt valaki befolyásolhatja is…). Túlságosan elkényelmesedett mindenki: ha látunk egy pár mondatban összefoglalt kis hírrészletet görgetés közben, már egyből készpénznek vesszük. Nem általánosítok, biztos vagyok benne, hogy sokan utánajárnak a dolgoknak, de tedd a szívedre a kezed: TE végigolvasod a 3-4 oldalas hosszú cikket bármely magyar híroldalon? Ha minden feltétel nélkül elhisszük a velünk szembejövő dolgokat, és nem használjuk az eszünket még arra se, hogy utánanézzünk a forrásnak, elég könnyen befolyásolhatóvá válunk.

Szerintem nem kell sokáig várnunk, hogy mindenki felismerje az internet nyújtotta hirdetési lehetőségeket. A magyar Youtube közösséggel ez már meg is történt pár éve. Régebben azért volt jó a Youtube, mert nem olyan volt, mint a tv, de amint megjelentek a nagyobb hirdető cégek, a régen videósnak nevezett tartalomgyártók influencerekké korcsosultak (annyira új kifejezés, hogy még épkézláb magyar megfelelője sincsen). Tehát a vállalatok már elkezdtek a tv-s hirdetésről áttérni a webre, sőt már az internetes kormánypropaganda is bontogatja a szárnyát. Talán az atlaszban a GDP, a HDI és a többi mutató mellé hamarosan felkerül az országok szociális médiára gyakorolt befolyása is. Vagy a személyigazolvány készítéséhez aktív Facebook-fiókkal kell rendelkezni.

         

Tudom, úgy érezzük, nem vagyunk függők és bármikor le tudnánk állni a túlzásba vitt telefonozással, de (személyes tapasztalat alapján) ez nem így van. Súlyosabb esetekben, már-már párkapcsolat-szerű kötődés alakulhat ki a telefonunk felé. Csakhogy a kapcsolatokkal ellentétben ezt nem vesszük észre magunkon, és mások sem tudnak segíteni. Csak magadon segíthetsz.

Itt állunk egy világháború küszöbén, megspékelve egy kicsi globális felmelegedéssel, a fiatalság azonban szuperokos készülékek képernyőit bámulva butítja el magát. Nem a Föld sorsán töprengenek, nem töprengenek semmin. Inkább álmodoznak a jövőjükről, hogy a legkevesebb idő és energiabefektetéssel hogyan tehetnek szert a legtöbb pénzre. A tanultságnál százszor értékesebb ma a pénz. Itt lehet a bökkenő, ez volt a fehér bajszos fickó baja: több volt az esze, mint a pénze. Ha a mai értékeket nézzük, Einstein egy senki volt. Állítása nem is volt helyes, ugyanis ha az emberiség az okoseszközökben és robotokban van, az evolúció csodájának hatására a felesleges végtagjaink visszafejlődnek. Ha kézfejünkön csak egy hüvelykujj lesz, az üzenetek bepötyögése érdekében, akkor hogyan fogunk botokhoz és kövekhez nyúlni?

Pruzsinszki Bence